Na, én nagyon-nagyon szerettem a freeblogot, ő volt nekem az első, éveket töltöttünk együtt nagyrészt boldogan, és én végig kitartottam, amíg a legkisebb reményt is láttam a kapcsolatunkra nézve, de most kezdem úgy érezni magam, mint a viccben.

(- Te Józsi, szerintem megcsal az asszony.

- Miért gondolod?

- Mert hat hónapja nem jött haza).


Úgyhogy most költözöm, az első állomás a nesztelencsiga.wordpress.com, nemsokára ide fog mutatni a nesztelencsiga.hu is, amúgy meg - szakításkor az ember ugye tudat alatt is frizurát változtat - most lenövesztettem a frufrumat. Már amennyire tíz nap alatt lenő.

Munkahelyi életkép, a szokványos irodai asztal előtt, amelyet csak az ufós ragtapasszal leragasztott webcamobjektív és a szerető kezek által odahelyezett, művészien meggravírozott, motivációs "Ne dohányozz, geci!" szöveget tartalmazó hármas ikontábla színesít, ketten térdelnek lázasan suttogva*. Az egyik a térdeplőszéken, a másik a saját lábán. A szomszéd szobában dolgozik a nyomdász, aki ha végez egy adag kandzsikártyával, mindig a fejére húzza a nejlonzacskót.

- A salingeres posztodra három ösztönös reakcióm volt, az egyik, hogy nem, mert Szerb Antal a világ legjobb írója... - mondja a nő, aki kósza, rá nem jellemző öltözködési ötletektől hajtva mélyen dekoltálva ment az apácákhoz pénzt behajtani, és emiatt nagyon melege volt végig az állig gombolt kabátban.

- Én ezt nem értem - feleli a lány, aki aznap kósza, rá nem jellemző öltözködési ötletektől hajtva fekete bőrcsizmát és halálfejes pólót vett magára, de szerencsére nem ment az apácákhoz. - Egy csomó ember, akit őszintén kedvelek, szereti Szerb Antalt, de hát az Utas és holdvilág pont arról a sodródó, értetlen, felelősséget nem vállaló pasifajtáról szólt, akit én nem bírok.

- A második reakcióm az volt, hogy lehet, hogy el kellene olvasnom angolul, a harmadik pedig az, hogy lehet, hogy azért érzel így, mert Salinger a fejedben turkál, és milyen jó, hogy az én fejemben nem turkál.

- Egyébként tényleg így van, tényleg egy csomószor az van, hogy olvasok tőle valamit, és arra gondolok, hogy én ezt meg akartam írni, de így már meg van írva, de ne a zabhegyezőből indulj ki, az is jó, de nekem a Franny és Zoey volt az első nagy reveláció, amiben igazából nem történik semmi, a csaj idegösszeroppanást kap, mert mindenki hülye, és hazamegy az anyjához, a korban hozzá közel álló bátyja meg próbál beszélni vele, hogy azért nem olyan nagy baj, hogy mindenki hülye, utána az utcáról is felhívja emiatt, és igazából ennyi, de az is zseniális, ahogyan kábé az összes könyvben kiadott és folyóiratban megjelent novellája kapcsolódik egymáshoz, de teljesen váratlanul és más stílusban, és egyrészt olyan mondatokat tud írni, mint senki, de nem olyan sűrűségben, hogy modoros legyen, másrészt mindig kiderül, egy teljesen szokványos helyzet szokatlan nézőpontból való bemutatása során, hogy azért mégsem úgy lesz minden, ahogyan a szokványos helyzetektől elvárnánk, és visszatérve a Franny és Zoey-hoz, ott egyszerűen mindkét főszereplő én vagyok, én azokat a párbeszédeket már átéltem, csak csomószor nem volt hozzá meg a másik fele, és az egészet belengi a legnagyobb testvér szelleme, aki rég öngyilkos lett, de azért teljesen ott van, és...

- Én régóta gondolkozom azon, hogy neked biztosan volt egy imaginárius nagyobb testvéred, aki kamaszkorában öngyilkos lett. Ez sok mindent megmagyarázna veled kapcsolatban.

És tényleg. Mármint tényleg sok mindent megmagyarázna.


* Nem titkolózásból, hanem mert a harmadik jelenlévő éppen kedélyes beszélgetést folytatott Skype-on.

"I don't care if you're not a success, or that you're not handsome, or rich, or famous or suave. Once upon a time I would have cared. When I was in high school I was always in love with the Joe Glamor boys. Donald Nicolson, the boy who walked in the rain and knew all Shakespeare's sonnets backwards. Bob Lacey, the handsome gink who could shoot a basket from the middle of the floor, with the score tied, and the chukker almost over. Harry Miller, who was so shy and had such nice, durable brown eyes.

But that crazy part of my life is over.

The people in your office who giggled when you gave them orders are on my black list. I hate them as I've never hated anybody".

Mindig meglepetten, ugyanakkor valahol elégedetten nyugtázom, hogy még mindig Salinger a legjobb író a világon.

Péntek volt, egy hosszú hét után. A bűnös város levegőjét a tavasz ígérete és a csúcsidőben hazafelé tartó autósok frusztrációja töltötte be.

A szlávos arcú lánynak volt ideje gondolkozni két piros lámpa között. Munkájából kifolyólag üzletfeleivel mindig is ambivalens volt a viszonya, de hát nem is a kölcsönös szeretetre kellett épülnie.

Az események váratlan időbeli egybeesése először meglepte, de utána megtalálta rá a megoldást. Volt naptára. Naptárában ugyan - Kelet-Európában járunk, ahol komolyan veszik az ilyesmit - szerepelt a valódi neve is, de abban az ügyfelei soha nem lehetnek biztosak. Abban viszont igen, hogy nő. Biztosan az első dolguk volt DNS-mintát szerezni, gondolta szórakozottan. És ahhoz sem fért kétség, hogy nemzetközi nő.

A következő lámpánál végre sikerült megelőznie az előtte haladó furgont, majd rutinból cikázott párat, hogy az esetleges üldözőit is lerázza. Úgy ismerte a környező utakat, mint a tenyerét, de ebben az időintervallumban ezzel sem jutott volna sokra. A bevásárlóközpontnál, ahol gyakran szédelegtek gyalogosok az úttestre, kicsit lassított.

A virágfajták jelentését illetően kontinenseken és kultúrákon átívelő biztos tudása volt. Az sem hozta volna zavarba, ha egy levágott lófejet kap, vagy egy töltényt díszcsomagolásban. Ha egy kitömött kecskét hozott volna neki a posta, már készítette is volna elő a hímzett nemezkepesét a kazah-kirgiz kökbürümeccsre. De ezt a szimbolikát, bár bizonyos szempontból egyértelműnek tűnhetett, nem tudta hová tenni protokolláris szempontból. Egy dologban biztos volt: hogy az ajándékokkal, amelyeket különböző üzleti ügyfeleitől kapott, valószínűleg nem egy nyári naphoz akarják hasonlítani.

Végre kiért az autópályára, felgyorsított, majd engedékenyen jobbra húzódott, amikor a mögötte haladó autó idegesen reflektorozni kezdett háromszáz méterrel a fix traffipax előtt. A villanásnál kicsit elmosolyodott.

Végül is, gondolta, nem vagyok hajlandó zavartatni magam a szimbolikától, amennyiben minőségi belga (stílusú) sör és lengyel vodka által juttatják kifejezésre.

Mire hazaért, a tavasz ígérete szinte már beteljesítésre, megfellebezésre és új ígéretekre való váltásra is került a levegőben.

Évadzáró. Mi többet is mondhatnék így a Pótkulcsban, egy székhez szigetelőszalagozva, hipszterek között.

(Na jó, csak még annyit, hogy emlékeztetőül: pilot, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész. valentin-napi különkiadás, 6. rész, 7. rész).

Mármint nem mindig vagyok ilyen, de most egyrészt február-március van (ilyenkor szokott régi jó ismerősünk, az Univerzum összeesküdni ellenem), másrészt meg fejben valahol egy másik dimenzióban vagyok, vagy valami, harmadrészt másfél napja fáj a torkom, amit úgy viselek, mint egy igazi férfi, vagyis rettenetesen szenvedek, és arra vágyom, hogy meleg ágyban fetrenghessek valahol, miközben valaki teát főz nekem, és langyos borogatást hord (láztalan) homlokomra. Amikor ezt fennhangon is előadtam, akkor kaptam is rá ajánlatot, de azt meg úgy viseltem, mint egy igazi nő, vagyis logikátlanul azt feleltem, hogy á, inkább hazamegyek sous vide-olni (mert közben megérkezett minden eszköz hozzá).

Otthon viszont nem találtam a termosztátos konnektort, és arra tippeltem, hogy a munkahelyemen hagyhattam, úgyhogy felhívtam a még munkahelyen tartózkodó Tarhonyakártevőt, és örömmel tájékoztattam, hogy a napelemes szöcske, amit mindketten vettünk, közvetlenül az égő alatt tényleg rezeg. Utána megbeszéltünk még pár dolgot, majd szerencsére eszembe jutott a hívásom célja, de ő sem találta a konnektort, na mindegy.

Ezt követően dolgozni kezdtem, ha már így alakult, és közben azon gondolkoztam, hogy fel kéne hívni a rendszergazdát, hogy holnap esetleg tudok menni a gépemért*, de valahogy úgy kéne fogalmazni, hogy ne vegye basztatásnak (még nem értesített róla, hogy kész lenne), majd erről mindenféle valós és képzelt dialógusok jutottak eszembe, Czeizel Endre, Tallián Miklós (fiktív), meg hogy hol vegyek vajon a gyereknek húsvétra duplo vonatos kiegészítőket, amikor is felhívott a rendszergazda, hogy kész a gépem, mehetek érte. Rögtön el is mondtam neki vidáman, hogy pont ezügyben akartam beszélni vele, csak nem tudtam, hogy fogalmazzak, mire azt felelte, hogy akkor fogalmazgassak nyugodtan tovább, nagyon kíváncsi lesz az eredményre, majd letette.

Azután úgy kilenc felé megírtam chaten Tarhonyakártevőnek, hogy nem tudom, észrevette-e, hogy ahogy az ő kriptonitja a gravitáció, úgy az enyém a rövidtávú memória. Ő azt válaszolta, hogy gyanított valamit**, mi van már megint. Erre örömmel tájékoztattam, hogy elkezdtem gondolkozni azon, hogy fogom majd tárolni a termosztátos konnektort, majd megtaláltam ott, ahol tárolni fogom, és ahova reggel rendrakás közben tettem. Úgyhogy most megyek szuvidolni tényleg (azért annyi időre még visszaszaladtam az emeletre, hogy megírjam neki, miszerint a haszn. ut. szerint a lassúfőző az "elektromos rotyogtató").

Két órával később felhívtam a rendszergazdát, hogy ugye, ő nem azzal kezdte a sous vide-olást, hogy magára öntött öt liter vizet***, mire azt felelte, hogy nem, a börleszk az én műfajom, de például tök jó, hogy nem öt liter forró zsírt öntöttem magamra, úgyhogy gondolkozzak ebben. Nekem viszont addigra elment a kedvem az egészről, mert ugyan a rendszergazda több ízben előadta nekem korábban, hogy a lassúfőzőben meleg vizzel kell kezdeni, de éppen (ó, váratlan fordulat) máson gondolkoztam, a hideg víz meg a két óra alatt melegedett olyan tizenöt fokot.

Úgyhogy most nagyon remélem, hogy a március idusáig hátralévő egy hetet kibírom már nagyobb katasztrófák és emberi kapcsolataim teljes leamortizálása nélkül, és remélhetőleg a torokfájásba sem halok bele, bár ez mindig kétesélyes.


* Olyan másfél hete egy cold (és nagyon hard) reboot után nem indult a gép, hanem mindenféle kerneleket követelt rajtam, akkor még azt hittem, hogy csak pár fájl sérült meg, megjegyezném, a Márkó ennél jobban ismer, mert éppen akkor ugrott be a rendszergazdához ő is, amikor ott ezt előadtam, és azzal köszöntött kedves és barátságos hangnemben, hogy már gondolt rám mostanában, mert éppen letelt újabb fél év, és ilyenkor szoktam egy újabb merevlemezt tönkretenni. Egyébként tényleg tönkrement, de nem én tehetek róla, hogy a modern technológia nem bírja a műfordítással járó igénybevételt.

Mindenesetre muszáj megjegyeznem, hogy a rendszergazda a jellegzetes oh no oh no this world is doomed and we are all going to die-hangnemű hisztériámra, amelyet szokás szerint sikerült valahogy úgy megfogalmaznom, mintha ő viszont tehetne bármiről is, nem úgy reagált, mint egy normális ember, hanem úgy, hogy másnap kirakta a gépemet egy külső vinyóval az erkélyre (részben büntetésből, részben azért, hátha a hideg jót tesz neki), és heroikus küzdelmek árán alig pár óra alatt levadászta valahogy az adataim 70-80%-át. A hidegben.

** Ez igazán udvarias eufémizmus ahhoz képest, hogy két hete szombaton mondtam neki, h nagyon szédülök egész nap, mire rám parancsolt, hogy keressem meg a vérnyomásmérőmet, majd egy órával később válaszoltam, hogy bocs, de lementem a fürdőszobába megkeresni a vérnyomásmérőmet, és reflexből megfürödtem. Ő erre csak annyit mondott, hogy ez önmagában nem baj, viszont arra ügyeljek, nehogy egyszer véletlenül férjhez menjek reflexből, mert az sokkal komolyabb következményekkel is járhat, de megnyugtattam, hogy ezért figyelek arra nagyon, hogy soha ne utazzak Nevadába.

*** Interesting fact: öt liter kiöntött víz képes a konyha padlóján olyan 10-15-té duzzadni, biztos valami hőtágulás, vagy ilyesmi.

A halállistámra csatlakozott a Tigáz és a Dél-Budai Földhivatal mellé az ELMÜ is, tegnap ugyanis önhibámon kívül valaki más helyett nálam kapcsolták le a delejt, a visszakapcsolás pedig abba az akadályba ütközött, hogy még nem írattam át a szerződést saját nevemre (viszont szorgosan fizettem az előző szerződő nevére érkező számlákat). Ha panaszt teszek a téves kikapcsolás miatt, vagy átíratom most, akkor 8 napon belül (megismételném nyolc az a nap) kapcsolják vissza, ha sürgősséggel kérem, akkor viszont közel 9e forintért, ami nem akkora tragédia, viszont ezt a pénzt csak a (külföldön tartózkodó, amúgy elérhetetlen) szerződő engedélyével fizethetem be.

Minderről a budai elitkerületi ügyfélszolgálaton tájékoztattak nem éppen megértő hangnemben, amúgy meg az ottani főnéni, akin keresztül sorszámhoz lehet jutni, eleve úgy állt hozzá az egészhez, hogy még kábé mielőtt megszólaltam volna, mondta, hogy itt ilyen nincs, nem is volt soha, nem is lesz, egyébként is, mit keresek ott, és különben is front van. A hangmagasságáról pedig annyit, hogy egy hátam mögött két méterre álló hölgy egyszer csak megszólalt, hogy fogja már vissza magát, elvégre én sokkal udvariasabban társalgok vele, mint amit megérdemelne a helyzetet tekintve, és egyébként is a személyiségi jogaim megsértése, hogy a váróban mindenki hallhatja a bizalmas információimat. A főnéni erre megkérdezte tőle, hogy mégis kicsoda ő, és mi köze ehhez az ügyhöz, mire a hölgy azt válaszolta, hogy "én csak egy európai állampolgár vagyok, for fuck's sake" (szó szerinti idézet). Ez volt az ott töltött idő legvidámabb része.

Utána átmentem a saját falusi ELMÜ-ügyfélszolgálatomhoz (mert közben, gondoltam, szerzek egy friss tul. lapot is a falusi földhivatalban), ahol váratlan segítőkészségbe ütköztem némi kiskapuk megkerülése után, ill. további javaslatokat is tettek a jövőbeni kapcsolattartás kölcsönösen kielégítő mivolta végett (mikor lesznek megfelelőek a csillagok állásai az átíráshoz, és mit tegyek, hogy kikapcsolás nélkül is menjen), elvették a pénzemet anélkül, hogy leköptek volna mellé, teljesen meg voltam döbbenve.

Az utolsó próbatétel már csak az volt, hogy közben visszamentem a munkahelyre, de egyszer csak hívnak, hogy visszakötötték az áramot, viszont kéne ehhez az aláírásom. Egy kicsit alkudoztam, hogy hamisítsák már oda, de nem tették, úgyhogy visszaautókáztam vidéki rezidenciámhoz olyan 45 perc alatt, csúcsidőben, ahol is békésen várakozott a két szerelő a kocsijukban (akik csak kikötni tudnak szignó nélkül), én pedig aláírtam tulajdon véremmel, ahol alá kellett, és mindeközben nem említettem meg, hogy ugyebár én nem vagyok aláírásra jogosult.

Egyébként javaslom, hogy a közműhivatalokat pedig el kell pusztítani.

Jön. Jön.



És minden kiderül.

Hacsak nem történik addig valami a forgatókönyvírókkal...

Most vagy a helyes csempészfiúkkal kezdődött, vagy az ajtósokkal, de igazából a burkolás volt előbb.

Szóval a helyes csempészfiúk nagyon lelkiismeretesen burkoltak, lábazatot is csináltak, meg minden, előtte kiszedték a kamrából a passzentos polcokat, amivel csak az volt a baj, hogy az egyik polc felülről is passzentos volt (a gázóra miatt), és mivel a lábazat alul szűkített két oldalról 1,5 - 1,5 centit a kamrán, immár nem fért vissza. Szóval ott álltam egy nagyon ronda, sehova nem illő, leharcolt, de kamrába eredetileg pontosan beférő polccal, amely számára immár nem volt hely. Úgy döntöttem, mint Scarlett O'Hara, hogy ezen valamikor máskor gondolkozom majd, és eltettem szem elől.

Az ajtósok meg január közepén végre tényleg berakták a bejárati ajtómat (tisztán emlékszem még, amikor október elején a hat hétre azt mondtam, hogy "akkor karácsonyra talán meg is lesz, haha" (pedig addigra jobban beleláthattam volna az építőipari szorzókba), mire kötelességszerűen azt válaszolták, hogy "haha"), és akkor ott álltunk a gyerekkel előtte, és mondogattuk, hogy szép, majd a gyerek egyszer csak megkérdezte, hogy "de tudod, hogy mitől lenne még szebb?", majd kifejtette, hogy attól, ha világoszöld lenne, rózsaszín virágokkal, és az ő ajtaja legyen olyan. Én rábeszéltem, hogy legyen valami férfiasabb, mondjuk kék, piros virágokkal, de a probléma ettől még probléma maradt (kék alapon piros virágos ajtó sem kapható kereskedelmi forgalomban).

Ugrás a most péntekre, amikor is a tervezett mozi előtt bementem a barkácsáruházba, hogy veszek folyékony fát, alapozófestéket és zománcfestéket egyelőre valamelyik lenti ajtón gyakorláshoz (igen, megnéztem youtube-on), mert ugye van összesen hat beltéri ajtóm (plusz egy ajtókeretem), amelyeket cserélni drága lenne, annyiért már érdemes próbálkozni. És akkor szinte közvetlenül a bejáratnál ki volt téve egy flex játszani (fával, szögekkel, meg minden), és játék közben összeraktam a fejemben a képet, hogy kamrapolc alja, flex, ó, igen.

Valószínűleg ennek köszönhető a módosult tudatállapot, amelyben a tervezett fehér helyett végül borvörös és frízkék zománcfestéket vettem azzal, hogy majd lesz valahogy, de nekem ezek tetszenek, majd otthon még inkább módosult a tudatállapotom, és lassan már semmi nem tűnt túl meredek ötletnek (ha az embernek flexe van, úgy kezdi érezni, hogy rengeteg dolgot le kell vágnia más dolgokról). És így utólag visszaolvasva, többen próbáltak velem intellektuális témákról intellektuálisan csevegni, vagy megosztani velem életük kisebb-nagyobb bánatait és örömeit, amikre én olyanokkal válaszoltam, hogy "hö, ezt is levágtam", meg kifejtettem, hogy elmúlt az egyetlen aggályom a posztapokalipszissel kapcsolatban (érzésem szerint, ha így megy tovább, még két év, és az osztrák határ után ki lesz írva, hogy WASTELAND, és ilyen állatbőrbe öltözött férfiak ülnek majd gumiabroncsokon, nyakukban fogaskeréklánccal, szúrós tekintettel), mégpedig az, hogy képtelen lennék egy kecske torkát elmetszeni. Késsel valószínűleg képtelen is lennék, de egy megfelelően rögzített kecskéét flexszel simán (és mivel van benzines aggregátorom, és elég hosszú hosszabbítóm, aránylag nagy sugarú területen lennék képes rögzített kecskét / freerange zombit flexelni).

Szerencsére voltak, akik leereszkedtek a szintemre, és konstruktívan szóltak hozzám, pl azt, hogy van-e védőszemüvegem (igen, válaszoltam, hegesztős, tisztára flashdance light vagyok), meg hogy nagyon figyeljek, hogy a kamrapolc aljáról precíziósan vágjam le azt az öt centit, mert egy kamrapolcnál nem hátrány, ha nem billeg, különösen, ha alulról csak a csempelábazat tartja (ezt az ún. mérőszalag és ácsceruza nevű precíziós eszközök segítségével oldottam meg).

Aztán jött az a rész, hogy már lábavágtam, lecsiszoltam, és alapozófestettem a kamrapolcot, és ekkor jött a dilemma, hogy most borvörös vagy frízkék legyen. Először a borvörösre tippeltem, hogy azt fogom választani, de utána elkezdtem távlatokban gondolkodni. A kamrapolcok mögött ugyanis ott van távlatilag a kamra fala is, és amikor fellapoztam a Dulux-katalógust, hogy vajon milyen fal illik a borvörös polcokhoz, rá kellett ébrednem, hogy rám nem jellemző módon nem szeretném, ha a kamrám olyan benyomást keltene a véletlen betévedőben, mint egy középkategóriás bordély, a frízkékhez viszont tökre illik a derengő hajnal fantázianevű festék (ilyen nagyon halvány, hideg kékesfehér).

Az eredmény eggyel lejjebb látható, és sajnos kezdek attól tartani, hogy a lenti 4 db ajtó mindegyike más színű lesz, továbbá minden érintettől elnézést a hétvégéért.

- Most még választhatsz - mondta az egyik. - Borvörös vagy frízkék.
- Úgyis borvörös lesz - felelte belenyugvóan a másik.
- Én is ettől tartok.

Ekkor még egyikük sem tudta, mekkorát tévednek.

A gyerekmentes estére azt terveztem, hogy kirúgok a hámból, és beülök a moziba, ehelyett impulzusvásároltam egy bosch flexet, és most körbe-körbe járok a házban, és dolgokat vágok le dolgokról (laminált padló szegélye, kamraszekrény alja, gyűlölt fordítás puhafeledes kiadásának egyik fele a másikról), miközben a Buffy 4-5. évadjának részei mennek.

Best Spike moments (do you ever have any fun?).

Ehhez annyit szeretnék még hozzáfűzni, hogy

1. Azért dolgozni is szoktunk (de komolyan).

2. Valóban nyomaszt némiképpen, hogy majd vámpírconon kell vámpírfordításról előadnom, valaki fogja a kezem hozzon már fokhagymát adjon már ötletet a vér ötven árnyalatán kívül, különben érzem, hogy ki fog jönni belőlem egy hasonló eszmefuttatás a vámpírokkal folytatólagosan elkövetett párkapcsolatok egészségtelenségéről, és az sose jó (never go full feminist).

3. A nemcsiromcsi történet az volt, hogy valaki belinkelt az egyik levlistára egy Bors-válogatást ún. romantikus igaz történetekből, és az egyik arról szólt, hogy fiú megismerkedik lánnyal online, de a fiú pék és egyben nemzetőr (az eredeti textusban nagybetűvel), ezért nincs sok ideje, és a romantikus csúcspont az volt, hogy a lány kap valami komoly kórságot, majd "Valentin-nap előtt 1 nappal jöttek szólni, hogy egy férfi áll a kapunk előtt katona terepmintás ruhában, zöld sapkában, fehér kesztyűben, komoly arccal. Felhívtam az ismerősöm, kérdezze meg ki ő és mit szeretne. Kiderült, hogy ő volt az én lovagom, a hegy túloldaláról! Megtudta, hogy beteg vagyok, ezért eljött és őrzött, védett engem".

Namármost én nem tudom, hogy ki hogy van vele, de ha beteg és kiszolgáltatott állapotomban még egy ismeretlen, terepruhás pasi is ácsorogni kezdene az ajtóm előtt külön értesítés nélkül, attól nem a szerelem törne ki, hanem a frász. Mivel akkoriban sem tudtam, ki hogy van ezzel, feltettem a kérdést a listán, hogy ki mit szólna, ha váratlanul egy Nemzetőr állna az ajtaja elé, amire alie lakonikus válasza az volt, hogy "sunáznám".

4. A halálközeli élmény meg az, hogy nemrégiben megkerestek, mint a halálközeli élményekről szóló fordítások szakértőjét (valóban fordítottam egy ilyet, csak már olyan titoktartási szerződéseket kell aláírnom, hogy a fal adja a másikat abban sem vagyok biztos, hogy az önéletrajzomba belevehetem), és felajánlottak egy könyvet, amelyben valaki majdnem meghal (mármint nem lát alagutat meg fényt a végén, csak a nyílt tengeren hánykolódik (nem, nem a Pí)). És azt hittem, viccelnek. De nem.

Megszületett Tallián Miklós elrablásának legújabb epizódja (az évad utolsó előtti része). Van benne pápa.

(Emlékeztetőül: pilot, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész. valentin-napi különkiadás, 6. rész).

Amikor reggel ott ácsorogtam a durrdefekt után a szakadó hóban, az autópálya szélén, a semmi közepén, és enyhén remegő kézzel szívtam a cigarettámat (gondoltam, kell nekem ez a hét perc arra, hogy mentálisan felkészüljek a kerékcserére, mert szakadó hóban, munkába menős időben úgysem fog megállni senki, ehelyett viszont csak olyasmik jutottak eszembe, hogy ne felejtsem el kimosni a gyerek ovis ágyneműjét, szerencsére ennek ellenére olyan nyolc perc alatt sikerült a kerékcsere, és ebből három az volt, hogy ki-be transzportálom a csomagtartóból/ba a dögnehéz kerekeket), akkor meg sem fordult volna a fejemben, hogy nem ez lesz a nap legnagyobb izgalma, hanem amikor majd a munkahelyemről hívogatom öt percenként a mentőket (nem magamnak), akik nem jönnek, mert nincs kocsi (hazafelé kiderült számomra, hol vannak, ugyanis szerintem az összessel találkoztam), majd mindezt megkoronázandó, felfordul előttem egy furgon egy szűk kis utcában.

Azóta azért minden rendben, lett új kerekem, a beteg állapota stabil és panaszmentes, a furgon pedig nem az enyém, de azért, gondolom, jogos, ha most azt tervezem, hogy dobostortát fogok vacsorázni. Úgy értem, egy egészet.

Egyébként meg áldozatos munkánk eredményeképpen elkészült az új Tallián Miklós is, számunkra is váratlan fordulatokkal.

(Emlékeztetőül: pilot, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész. valentin-napi különkiadás).

- Te, én olyan romantikusat álmodtam, mielőtt bejöttem.
- Figyelek.
- Az volt, hogy egy körfolyosós házban laktam, és Neil Gaiman velem egy emeletre költözött, és mielőtt felébredtem, már egészen odáig eljutottunk...
- Hogy letagadod?
- ...hogy mindig köszönünk egymásnak, amikor összefutunk a gangon.

Ez van a kertemben:

(Vagyis ez múlt héten volt, de még mindig).

Ez van az asztalomon:

(Vagyis vasárnap kezdtük a rendszergazdával (akivel sok csodálatos dolgot műveltünk már gasztronómiailag), amikor átmentem hozzá* a hónom alatt két libamellel, amelyeket megfelelő pácban behegesztettünk vákuumfóliába, majd sous vide-oltunk röpke három-négy óra alatt (közben kiettem a hűtőjéből a korábbi próbálkozásai mementóit, meg megjártuk a daubnert is, nehogy éhen maradjak**), és végül a kötelező pár napos pihentetés után ma bontottam fel és pirítottam rá egy kicsit. Szóval nem mondom, hogy gyors recept (elkészítési idő: olyan 1-2 hét), de egyszerűen csodálatos megoldás ez a sous vide arra a mindnyájunkat kínzó problémára, hogy hogyan lehet félig nyersen, mégis puhán és ízesen enni vörös húsokat, kell nekem vákuumcsomagoló, kell nekem lassúfőző, kell nekem termosztátos konnektor).

És ez van a fürdőszobámban:

Igen, jókedv. (Meg végtelenül ronda csempe, de már gyűjtök az újra).

* A rendszergazda: mert te is csak akkor jössz át mostanában, ha rossz a géped.
Én: ezt kikérem magamnak, most is enni jöttem.

** Én csak csipegetek, mint egy kismadár. Naponta a súlyom kétszeresét.

Az L. még a múlt héten megkérdezte a telefonban, miközben szórakozottan valentin-napi képeket küldözgetett nekem, hogy nem akarom-e megnézni az új Ryan Goslingot (kék-e az ég? zöld-e a fű?), úgyhogy ma megnéztük, mert hát mit mondhattam volna erre.

Szóval, amikor megismerkedtünk, akkor még egyikünknek sem volt mobiltelefonja, leginkább csak ICQ-n kommunikáltunk, és úgy találkoztunk, hogy megbeszéltük, hogy valahol ott leszünk, és ott voltunk, de ez mára odáig fajult, hogy amikor egy órával a megbeszélt találkozó előtt nem sikerült elérnie telefonon, akkor küldött sms-t, levelet és g-chatet (facebook-üzenetet és blogkommentet csak azért nem, hátha azokat nem nézegetem), de hálistennek visszahívtam, mielőtt infarktust kapott volna, és megnyugtattam, hogy már a célobjektumban vagyok, de nem muszáj sietnie, elfoglalom magam (bíztosítottam, miközben besétáltam a Promodba). Efelől semmi kétségem, felelte az L., akkor megint eljátszhatjuk a pénztárnál, hogy már megint szexi fehérneműre szórod a pénzemet, te ribanc.

Aztán végül a pénztárnál nem volt semmi (csak a Subwaynél adtam elő egy gyenge "de én meg akarom nézni a reklámokat, drágám, olyan ritkán jutok el moziba [biggyeszt]"-et), mivel ott megjegyeztem, hogy az Anna Karenyina egyáltalán nem olyan lenyűgöző alkotás, hiába áll ez a plakátján, mire az L. nagy hévvel elmagyarázta, hogy de az, mert a csaj csak egy tereptárgy benne, és igazából az a lényeg, hogy a három pasi hogyan kezeli ugyanazt a feladványt (elméletben Levin nyert, aki újra és újra megtalálja a lelki békéjét, majd visszamegy, és megalázó helyzetbe keveri magát, de legalább őszinte, tudja mit akar, és ad a dolgoknak esélyt), majd közben kiértünk a teraszra (hát inkább a dohányzás, mint hogy fehérneműboltba menjek veled), ahol Viggo Mortensen minden átmenet nélkül azt mondta a szlávos arcú lánynak, hogy ez veled a baj, hogy túl hitelesen játszod el, hogy ez neked így jó. A szlávos arcú lány ezen gondolkozott egy kicsit, majd azt válaszolta, hogy hát jó is, de azért igazából az is tök jó lenne, ha valaki közölné velem, hogy mostantól nem így lesz. Azután persze azért bementünk a fehérneműboltba (mert én tudok olyat, hogy most megmondom, hogyan lesz veled és velem, bár sajnos csak azzal kapcsolatban, hogy melyik boltba megyünk be).

A mozgólépcsőn azért, amikor az L. azt kezdte taglalni, hogy az a baj ezzel az országgal, hogy a pénztáros lányok nem tudják azonnal, hogy miről van szó, ha az ember úgy kéri a jegyet, hogy "aggyá' má' egyet az új Rájengószlingra", majd eltervezte, hogy vesz karamellás pattogatott kukoricát is, de csak akkor kezdi el enni, amikor Ryan megjelenik a vásznon, szóval akkor azért óvatosan megkérdeztem tőle, hogy ugye tisztában van azzal, hogy nem mindenkinek az életében játszik Ryan Gosling olyan nagy szerepet, mint az övében és az enyémben.

A film alatt aztán volt az a rész, ahol az L. nem annyira barátian, mint amennyire inkább testvériesen oldalba bökött (majdnem leestem a székről), pedig magamtól is észrevettem, hogy Ryan azt mondja, don't go, mire a csaj azt feleli, hogy don't let me, Ryan meg csak áll mozdulatlanul (mintegy eljátszva azt, amiről korábban beszéltünk, de hát ő ilyen). Amikor vége lett (mármint az egésznek), együttérzően ránéztem az L.-re, majd vigasztalóan megjegyeztem, hogy hát, végül is, benne volt Ryan Gosling (és ennél több jó nem is mondható el róla). Aztán a teraszon Viggo Mortensen és a szlávos arcú lány vitatkozott egy darabig arról, hogy a plot hiánya volt-e a baj (Viggo is a sucker for plots), vagy az, hogy lehetett volna adrenalinos, meg olyan, hogy izgul az ember a szereplőkért, ehelyett mindig csak már megint kellemetlen és gusztustalan dolgokat csináltak valakivel, majd elhallgattak, mélyen egymás szemébe néztek, és végül egyikük kimondta azt, ami mindkettejükben ott dolgozott már egy ideje, csak nem merték szavakba önteni, hátha a másik nem úgy gondolja, hogy hát Ryan Gosling az első fél órában úgy beszélt, mint egy rossz buzi.

Utána meg már tök fáradtak voltunk, úgyhogy hazamentünk, és most kitöröljük a fejünkből az egész filmet (kivéve az L.-t, aki megőrzi referenciának a don't go - don't let me részt).

Munkahely, álmos hétköznap.

Én: És ha így felcsapom a combomat a pultra?
Sabolc [egy helyiséggel odébbról, másodpercnyi gondolkodás nélkül]: Ha te felcsapod a combodat a pultra, akkor én ezreseket fogok tömködni a melltartódba.

De meg tudom magyarázni.

Az egész úgy kezdődött, hogy Tarhonyakártevő a konyhában megjegyezte, hogy látja, vettem egy nadrágot a rózsaszín csizmámhoz, mire a bennem méltatlanul eltemetett nőklapja-bloggerina azt felelte fahangon, hogy hát igen, úgy éreztem egy pillanatra, ideje vidám, fiatalos színekkel bővítenem a ruhatáramat, ezért beszereztem egy rózsaszín farmert (és különben is, akciós volt). Erre Tarhonyakártevő kijelentette, hogy de ez nem is rózsaszín, inkább valami nagyon híg kakaó, amit hosszabb egyeztetés követett arról, hogy de szerintem igen, majd a kérdést eldöntendő kijelentettem, hogy jó, akkor most megkérdezek valakit, aki nem ért ennyire a színekhez, és betrappoltam Sabolchoz, hogy mondja meg azonnal, milyen színű a nadrágom.

– Barack. Fuji. Sezlony – felelte ő rémülten, körülbelül olyan arccal, amilyet Szent Fructuosus vághatott, amikor meglátta a gyufát (csak kevésbé magabiztosan a pozitív végkifejletet illetően), de megnyugtattam, hogy ez nem felvételi teszt, hanem az őszinte véleményére lennék kíváncsi, mire sajnos elmondta, de azt is hozzátette, hogy ja, tényleg inkább rózsaszín, mint barna.

Ezek után már csak Tarhonyakártevőt kellett meggyőznöm, és mivel a megvilágítás szegényességére gyanakodtam, mint torzító tényezőre, ekkor következett a bejegyzés elején idézett felvetésem, amire Sabolc azonnal rávágta a megfelelő választ, majd utánunk sétált, és egy osztályelső büszkeségével tájékoztatott minket, hogy a mondat első fele alatt még két megoldás eszébe jutott ezen kívül, de ez volt a legszalonképesebb.

Mindennek az a tanulsága, hogy kérdezni kell tudni, nem válaszolni.

Na, a mai napom ilyen volt (emlékeztet arra a feledhetetlen, réges-régi alkalomra, amikor kijelentettem, hogy nem is ittam sokat, majd magassarkúban, tökéletes úttartással, határozottan és céltudatosan besétáltam az Instant szekrényébe, amelynek ajtaját a velem lévő pasi előzékenyen kinyitotta előttem, miközben diszkréten röhögött).

A kelet-európai, vidéki kocsma pultjánál a kigyúrt, napszemüveges pultos unottan törölgette a söröskrigliket. Korán volt még, kevesen voltak nála, az egyik asztalnál a toronydarus nője sustorgott valamit a barátnőjével, a másiknál az ismert művész ült valami magas, szőke külföldivel.

Azok ketten hosszan hallgattak, mindketten kifogytak már addigra az érvekből. Végül a szőke férfi törte meg a csöndet.

- Én csak annyit szerettem volna, ha meglátod bennem az embert, nem csak az Ikea-katalógust - mondta hangjában árnyalatnyi, de tisztán hallható lemondással.

- Ez...ez nem így megy, Ryan - felelte a szakállas férfi. - Nem benned van a hiba.

Ismét hosszan hallgattak, Ryan közben szórakozottan megetetett egy éhező árvát a jobb kezével. Ellenállhatatlan metszésű arcán elaléltak a napsugarak. Majd végül megint megszólalt.

- Mi lenne, ha adnál nekem egy helyet és egy időpontot - mondta határozott hangon -, te meg kapnál tőlem öt percet. Bármi is történjék azalatt az öt perc alatt, a tiéd vagyok. Fegyvert nem viszek.

A szakállas művész a szemébe nézett, mint férfi a férfinak. Ehhez meg kellett kerülnie az asztalt, mert Ryan csak vezetés közben nézett néha közvetlenül maga elé.

- Nem érted - magyarázta neki. - Én próbáltam, de nem megy. És nem benned van a hiba. Egyszer biztosan találkozol valakivel, aki lerajzol, de az nem én vagyok. Én uruk-hait tudok. Operettdíva-vonatot tudok. Kibelezett bálnát tudok. Te egyszerűen túl...

- Tökéletes? - kérdezte Ryan keserűen.

- Nem megy ez nekem, értsd meg. És kérlek, ne gyere el több dedikálásra. Mindkettőnknek jobb lesz úgy.

Ryan Gosling arca elkomorodott, de mindketten tudták, hogy ezek után már nincs mit mondaniuk egymásnak. Szóval az a sok edzés, az alacsony költségvetésű művészfilmek, a rengeteg rajongó, minden hiába volt, amit eddig tettem, gondolta.

Az ontológiai istenérv-féle érveléstípus egyszerűen nem működhet ebben a tranzitív relációban, gondolta Szultán.

Meggyőződésem, Ryan, hogy tele van veled a faszom, gondolta Grafitember.

Csak húszezrese lesz, és ne haragudjak, gondolta a pultos.

(Telefonbeszélgetés)

az L.: Én nem küldök semmit senkinek. Arra gondoltam, kirakok facebookra egy kitépett szívű plüssmackót, és aki a magáénak érzi, nyomhat rá egy lájkot.
én: Legalább nekem küldhetnél valamit.
az L.: ...
én: Ha mást nem, egy félbetépett doboz bonbont, vagy akármi.
az L.: Na jó. Tessék, elment.
én: Izé.
az L. [büszkén]: Ugye?
én: Szóval én azt hittem, ilyen cuki, kitépett plüsszívű plüssmackóról van szó.
az L.: Hát nem.
én: De ennek zsigerei vannak.
az L.: Hát igen. Nem tetszik?
én: Kilátszanak a véres bordái.
az L.: Na jó, küldök egy másikat, de ezt most már oszd be magadnak Valentin-napig. Elment.
én: Awwww!
az L.: Tudtam, hogy tetszeni fog.
én: Hát ezen most tök meghatódtam.
az L.: Miért?
én: Mert ismerve téged, tudom, hogy mittomén, két és fél éve megláttad ezt a képet, a zsiráf miatt eszedbe jutottam róla, elmentetted, és azóta gombnyomásra kész ujjal várod a tökéletes pillanatot, amikor elküldheted.
az L.: Hát, fontos az időzítés.
én: Látod, ezért küldesz nekem valentin-napi képeket.
az L.: Igen. Mert te tudod értékelni.

Lesz majd rendes bejegyzés is, de egyelőre Valentine's Day Special Tallián Miklóssal és Turnoff őrnaggyal.

(Emlékeztetőül: pilot, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész).

Nyugalom, szó szerint.

Szóval a május elején vásárolt kertes házban a felújítási prioritás elején szerepelt a teljes villanyhálózat kicserélése, a parkettázás, a festés, a burkolás, de a fűtés pont nem, mivel május eleje volt. Ugyanakkor bizonyos jelek arra engedtek következtetni, hogy idén is lesz tél (esetleg havazni is fog, amin nagyon meglepődünk majd), úgyhogy szeptember felé optikailag megvizsgáltam a fűtésrendszeremet, ami áll egy radiátorhálózatból, amelyre rá van kötve egy gázkazán, és azzal párhuzamosan egy fatüzelésű kazán. A gáz nemfizetés miatt ki volt kötve, és mivel akkoriban én még úgy gondoltam, hogy nem értek a fatüzeléshez, felhívtam a gázműveket, hogy mi a teendő, mire kiderült, hogy semmi gond, megigénylem a gázt, megkötöm a szerződést, csináltatok egy nyomáspróbát, majd leszedik a plombát a gázóráról, és hadd szóljon.

Azzal kezdtem, hogy megkötöttem a szerződést (egy pillanatra azt hittem, hogy soha nem lesz nálam gázfűtés, mert tulajdoni lapot kellett ehhez szereznem a földhivataltól, de kiderült, hogy olyan szerencsés településre költöztem, hogy van külön kihelyezett irodája nálunk, és szinte előbb a kezembe nyomták, mint ahogy elkértem), mivel van tapasztalatom, ott voltam az iroda előtt nyitás előtt tíz perccel, majd jött az ötpontos szívcsakra-fogás, hogy hiába nem én tartoztam, amíg nincs kifizetve a tartozás, nem kapok én semmit.

Na jó, nem érdekel, kifizetem, én így mulatok (a behajtás esélytelen lett volna).

Ezután kivártam azt az egy óra tíz percet, amíg az ügyintéző hölgy egyesével kinyomtat nekem három évnyi számlát (az utolsó kettő és fél csak alapdíj), majd a kasszás hölgy kétszer összeadja, és behajtja rajtam, de legalább túl vagyok a legnehezebb részén (gondoltam én).

Ezután megpróbáltam szerezni olyan embert, aki hiteles nyomáspróbás gázszerelő. Akit hosszas válogatás (honlap, elhelyezkedés, életkor) után kiválasztottam, az hümmögött a telefonban, majd célratörő kérdéseimre azt felelte, hogy ez lesz vagy százötven (ezer, mármint) mindent összeadva (mondta ezt olyan hangon, amelyből éreztem, hogy plusz tíz kisnaccsád-százalék), de ha nem működik a kazánban a fluxuskondenzátor*, akkor a határ a csillagos ég.

Ekkor elkezdtem reménykedni, hogy hátha mégsem lesz tél.

Októberben, egy blogposztban feltett kérdés és az arra kapott válaszok jóvoltából** kiderült, hogy mégiscsak értek a fafűtéshez, sőt, fát venni is tudok (akác, légszáraz), időközben az ablakokat is leszigeteltettem, de mivel a fát folyamatosan rakni kell, különben kihűl a minden, felhívtam egy újabb gázszerelőt, Csabát (az előzőnek szerencsére elveszítettem a telefonszámát), akit azon az egyszerű alapon választottam ki, hogy a szomszéd utcában lakik.

A gázsszerelő (Csaba) átjött, kiderült közben, hogy kéményszerelő is (meg víz-, de ez egyelőre mellékes), úgyhogy gyorsan ellenőrizte a kéményemet grátisz, mert őt küldi helyszínelni a kéménytársaság hullákhoz, és nem szereti, megtanított jobb tüzet rakni, majd tájékoztatott, hogy a szerződéskötés mellett külön igényelnem kell a gázművektől a gázóra visszakötését (wtff??? Mert odáig azt hitték, hobbiból fizetek, kötök szolgáltatói szerződést, satöbbi?), de ő úgyis jár arra, hoz nekem papírt, vissza is viszi, utána bármelyik pillanatban hozhatják a gázórámat. Pénz idáig nem cserélt gazdát.

Novemberben vettem egy fejszét.

December elején Tarhonyakártevővel megbeszéltük a gangon (a város legnyomasztóbb gangján), hogy nem megy nekem annyira ez a favágás, a tőke a lényeg, mondta ő, én álmodozva megjegyeztem, hogy erről Marx is írt valamit, majd arra jutottunk, hogy a Grafit igazán megrajzolhatná nekem, ahogy Ryan Gosling Marx Tőkéjén vágja a fámat, de ettől nem lett melegebb (legfeljebb a szívem mélyén).

Decemberben kijött a gázművek embere, és a görög drámák váratlan, tragikus fordulataira emlékeztető módon elvitte a gázórámat. Ekkorra már kitapasztaltam, hogy fent két villanyos eszközzel 22°C fokot tudok csinálni mínuszban is, meg amúgy is bírjuk a hideget, nem érdekel, ne is kössék be, Kedves Gázművek, ez a vonat elment, ne hívj, majd én hívlak.

A gázszerelő (Csaba) végül január közepe felé nem bírta nézni a bánatos pofámat (mert azért ugye hiába tűntem a gázművek számára kívülről keménynek és megközelíthetetlennek, igazából picit megsajdult a szívem mélyén valami, ha rágondoltam), és közölte velem, hogy ő nem is tudja, hogy mondja ezt el nekem, és üljek le, ne boruljak ki, tudja, hogy én nem ilyen körökben forgok, de van egy ilyen dolog, hogy ha adok a gázművek emberének egy ötöst jattba, akkor kábé másnap kijön. Én felderülő arccal közöltem vele, hogy igazán szólhatott volna előbb is, sőt, ezt valahogy fel kéne csempészni a megfelelő gázművek weboldalára, nem igaz, hogy legalább a leveleik végén nem szerepel disclaimerként, mint közérdekű infó.

Szóval a véletlenek különös egybeesése folytán a múlt héten már nagyon felpörögtek az események, kétszer is telefonáltak a gázművektől, hogy másnap jönnek, én meg fifikás módon nem vettem ki szabit, hanem adtam a gázszerelőnek (Csaba) kulcsot, és így történt, hogy a harmadik értesítés után tegnap végre fent volt a gázóra.

Ekkor kicsit ismét kétségbeestem, mert a gázkazán az istennek nem kapcsolt be (biztos a fluxuskondenzátor, gondoltam), de ha valakinek ezredszer törik össze a szívét, akkor kezdi egy kicsit egykedvűen felfogni, szóval úgy voltam vele, mint Anyegin Tatjánával, nem érdekel. Gondoltam, ma majd felhívom a gázszerelőt (Csaba), hogy mennyi egy fluxuskondenzátor, de tévedtem, aztán amikor este hét körül hazaértem, MELEG VOLT!!!

Mint kiderült, a gázszerelő (Csaba) belopakodott, amíg nem voltam itt, megcsinálta a kazánt, bekötötte és felszerelte a termosztát megfelelő felét a falra, a másik felét lerakta alá a lépcsőre, rajta egy cetlivel, amelyen egy nagy vörös nyíl mutatott az üres elemtartóra, én pedig elértettem a célzást, és befejeztem a műveletet. Majd felhívtam a Csabát, aki közölte velem, hogy nagyon várta már, mikor lepődöm meg, mert mivel én lány vagyok, nem volt benne biztos, hogy észreveszem, és nem tartozom semmivel, ez benne van az árban (fizettem összesen 71 ezret, amiből 35-ről hozott elismervényt a gázművektől, 5 volt a jatt az órásnak, és kb 10-ről hozott bolti számlát), örülünk.

Szóval a faablak-szigetelők, -thermoüvegezők és -felújítók mellett van egy gázosom is, akit nagyon szívesen ajánlok, viszont kezdek félni az Univerzumtól, mert ha ilyen ütemben teljesíti az újévi kívánságaimat, biztos, hogy egyszer kérni fog tőlem valamit. De nem érdekel, viszlát, kabátban pisilés, szia, kádban olvasás!


* Összefoglaló megnevezése mindannak, ami autóban, villamos hálózatban vagy gázkazánban elromolhat, és amire a megfelelő szakember megfelelően gyászos, egyben némiképp szemrehányó (hát hogy hagyhatta ilyen állapotban pont a fluxuskondenzátort???) arckifejezéssel hivatkozva rengeteg sok pénzt igényelhet.

** Ehelyütt jegyezném meg az internet dicséretéül, hogy amikor a Bricóba (nyugodjék békében) jártam, és mittomén, laminált padlót, csempét, csempevágót, fugát, körfűrészt, csiszolólapot, mindenféle egyéb szerszámokat és változatos méretű fadarabokat vettem random, akkor nagyjából a harmadik alkalom után már az összes osztály összes alkalmazottja megértően, egyben a hülyéknek kijáró tisztelettel bólogatott, hogy ezt is megnézte a youtube-on, ugye?

Időközben megjelent a Tallián Miklós elrablása koprodukciós sorozat legújabb epizódja, és ennek kapcsán szeretném leszögezni, h az I'm Your Man albumról minden számot eléggé szeretek, a Jazz Police-t kivéve, amiről egyszerűen nem értem, hogyan kerülhetett rá.

(Emlékeztetőül: pilot, 2. rész, 3. rész, 4. rész)

Na most az van, hogy itt lehet a bloggerinaságomra szavazni (vagy Isoldéére, meg persze másokéra is, csak másokra miért szavazna bárki): http://bloggerina.nlcafe.hu/termek/nesztelencsiga-blog.

Sajnos azt nem ígérhetem meg, hogy ha nyerek, lesz heti három blogposzt (mert azt már megígértem másért), de mindenesetre kétségbevonhatatlanul meglenne annak a maga ironikus jellege, ha a Nők Lapja bloggerinája lennék (remélem, tiara is jár hozzá), úgyhogy aki hozzám hasonló humorérzékkel rendelkezik, az esetleg szavazzon rám. Vagy valami.

Tél volt, kora reggel, a varjak tettetett lelkesedéssel köröztek a közelben.

A szlávos arcú lány, akit sok néven ismertek, a kávéjára pillantott. Ügyelt arra, hogy arcáról ne lehessen leolvasni semmit. Ebben nagy gyakorlata volt.

- Azért megnyugtató, hogy a kávédat is ugyanolyan gyűlölettel nézed, mint engem - jegyezte meg vidáman a férfi, akinek szintén sok neve volt.

Játsszon téged a Dolph Lundgren, de inkább a Danny Trejo, gondolta a lány, aki bármire szívesebben gondolt, mint az előttük álló küldetésre, noha már megszokhatta volna ezt az élethelyzetet. Nem szerette azokat az embereket, akik ilyen komoly pillanatokban is képesek viccelődni.

- Na, induljunk - javasolta a férfi, aki meg sem próbálta elrejteni lelkesedését. A lány agyán átfutott a kérdés, hogy ilyennek vajon születni kell, vagy a sok tapasztalat öli ki idővel az emberből a lelket és a természetes reakciókat. De azért úgy döntött, tesz még egy próbát.

- Muszáj? - kérdezte. - Úgy értem, nem lehetne...

- Megyünk - jelentette ki tenyérbemászó jóindulattal, ugyanakkor ellentmondást nem tűrően a férfi. - Te is tudod, hogy nem halogathatjuk tovább.

A lány vezetett. Vezetés közben mindig megnyugodott egy kicsit. Olyankor csak arra gondolt, amit éppen csinált, és mint mindenben, a vezetésben is versenyzett magával. Művészetre fejlesztette azt a játékot, hogy a fékhez lehetőleg hozzá sem érve, a gázt pedig nagyon óvatosan kezelve elérje, hogy a hibrid autó benzinomotorja minél később kapcsoljon be. Most is fél szemmel a megnyugtató kék és fehér folyamatláncokat villogtató kijelzőt figyelte. Az emberek és állatok általában még időben elugrottak előle. A lány szilárdan hitt mind a károsanyag-kibocsátás minimalizálásában, mind a szabad helyváltoztatás jogában. Úgy érezte, ha sikerül megdöntenie öt kilométeres egyéni rekordját, akkor talán mégis van remény arra, hogy jól alakul ez a nap.

Mindeközben teljesen megfeledkezett a mellette ülő férfiról, aki egyszer csak egy felirat nélküli lemezt húzott elő a zsebéből. - Hoztam neked meglepetést - magyarázta.

A lány nem nagyon figyelt rá. Ekkorra már annyi időt töltöttek együtt, hogy nagyrészt ismerte a férfi zenei ízlését, és amúgy is halkra volt állítva a lejátszó, az elektromotor meg zúgott, úgyhogy csak valami kattogást hallott. Eddig három és fél kilométert tettek meg pusztán árammal.

A férfi matatott egy kicsit a műszerfalon, minek során lenullázta a legutóbbi nullázás óta megtett utat, átállította a kilométerórát mérföldre, majd megtalálta a gombot, amelyet keresett.

- She's closing her eyes, she's starting to dream, SHE'S PULLING THE STRINGS! - hasított az elektromotor megnyugtató zümmögésébe a jellegzetes szintetizátorzene kíséretében.

A lány a sokktól a gázra taposott.

A folyamatvektorok narancssárgára váltottak.

A férfi a hatással láthatóan elégedetten vigyorgott. - AND SHE TAKES ME AWAY AND SHE'S PULLING THE STRINGS WHEN SHE'S PLAYING WITH LOVE! - harsogta együtt a lejátszóval alig leplezett kárörömmel. - Gondoltam, ettől felébredsz - tette hozzá magyarázólag, mit sem sejtve.

A lány a munkahelyétől szokás szerint valamivel távolabb parkolt le, és miközben megtette az utat a kapuig, amelyen csak a titkos kód ismeretében lehetett bejutni, szórakozottan azon gondolkodott, hogy a hipó vajon leszedné-e a csomagtartójában található fejszéről és ásóról a vérnyomok maradványait.  Szilárdan hitt a védtelen, kiszolgáltatott nőkkel szemben elkövetett visszaélések helytelenségében is.

Amikor belépett az ajtón, már valamivel jobb kedve volt. Aznap is meghozta azt az áldozatot a hazájáért és a szűkebb környezetéért, amelyért köszönet ugyan nem járt, de amelybe egy kicsit mindig belehalt: felkelt, és bement a munkahelyére annak ellenére, hogy reggel volt. De most, hogy ezen sikeresen túlesett, és a kávé is hatni kezdett, kezdte úgy érezni, a világ talán mégsem olyan reménytelen és gyűlöletes hely, mint egy órával korábban gondolta.

- Szép jó reggelt - köszöntötte a főnöke.

A lány úgy érezte, ezt azért nem érdemelte a sorstól, de összeszedte minden erejét, kihúzta magát, és túllépett a dolgon. Ügyelt arra, hogy arcáról ne lehessen leolvasni semmit.

A felütés az volt, hogy egyik késő délután a cégvezető egyszer csak megszólalt, hogy pusztán azért nem csesz le, amiért munkaidőben a blogomat olvasgatom, mert ő is a blogomat olvasgatja. Ekkor felhívtam a figyelmét arra, hogy egy órája lejárt a munkaidőm, mire without skipping a beat rávágta, hogy akkor ez a másik oka, majd rövid gondolkodás után kedvesen megkérdezte, hogy ha lejárt a munkaidőm, miért a céges erőforrásokat pusztítom. Ekkor már ketten feleltük neki, hogy nem a blogom olvasgatása miatt van bekapcsolva a gépem, hanem mert azon van a számlázóprogram, és amint kikapcsoljuk, mindig jön egy vevő. Ezek után már csak a személyes hősugárzómra tudott hivatkozni, de egy olyan tekintet kíséretében, amelyre nincs mentség, tájékoztattam, hogy azt már a munkaidő vége előtt másfél órával kikapcsoltam.

Mindenesetre ezután csevegtünk még pár szót, aminek az lett a vége, hogy az ujjamat vádlón felé tartva közöltem vele, hogy most már tényleg meg fogom írni a blogomba, sőt, valamelyik hétvégén másról sem fogok írni, és állom is a szavam, úgyhogy most Sabolc-hétvége következik (az olyan, mint a Shark Weekend a Discoveryn, csak durvább).

Stay tuned.

A szerkesztőgárdában ugyan bizonyos ellentétek éleződtek ki a forgatókönyvírói nyomás és a növekvő hírnév és népszerűség hatására (amelyek anyagi gyarapodásban sajnos nem manifesztálódtak), és az e heti rész majdnem meghiúsult műélvezői allűrök miatt (hogy idézzem: "NEM LÁTTAD A STAGGER LEE VIDEÓJÁT, hát ide ne gyere holnap mindenféle TM-blogokról meg epizódokról egyeztetgetni meg iszogatni meg beszélgetni, ha ez még akkor is így van!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!444!!4!!! négy!!IV!44iv4!!!!!!NÉGYivNÉGYnégy4!!!!!!"), de végül asszertív, kompromisszumképes kommunkáció segítségével sikerült feloldani az ellentétet ("időközben nyitott kapukon döngetsz a négyeseiddel, tudd meg!!!"), úgyhogy megjelent a legújabb, 4. epizód, én nevettem.

(Emlékeztetőül: pilot, 2. rész, 3. rész).

én: utána mozi előtt nem bírtam tovább, gondoltam, úgyis mindenhol árleszállítás van, veszek egy papucsot, akármit, szóval bementem a humanicba, és vettem egy ugyanolyan magas sarkú, de 45-ről 5-re leárazott bőrcsizmát :)
nemén: azért ez a mondat annyira te vagy
nemén: mindenestül
nemén: a 45 helyett 5-ös belenyúlással
nemén: meg hogy a kényelmetlen cipő helyett veszel egy csizmát, ami leginkább csak extrém szexre alkalmas
nemén: hagyományos csizmafeladatokra (csúszós hóban közlekedés) nem :)

***

Szóval az úgy kezdődött, hogy péntek reggel arra gondoltam, nem érdekel a tél, úgyis kocsival vagyok, csakazértis nőnek fogok öltözni, ceruzaszoknya, körömcipő, blúz, csak azt hagytam ki a számításból, hogy a munkahelyem pár száz méterre van a legközelebbi ingyenes parkolóhelytől (a google maps szerint 800, de ez azért soknak tűnik).

A ház előtt mindenesetre őszinte elismerésüket fejezték ki a fodrászok („ez a cipő, ez bátor dolog volt, lucia”), ami csak részben kárpótolt a latyakban és tűsarkúban megtett útért. Utána a szomszéd néni, aki átjött hozzánk valami szívességet kérni, szintén elmondta, hogy látott reggel, és nagyon drukkolt, nehogy kitörjem a bokámat, a kutyás pasi meg megkérdezte, hogy fogadásból vettem-e fel ezt a cipőt (ami mind azt bizonyítja, hogy igenis érdemes és szükséges cipőket vásárolni, mert elidegenedett világunkban ez megszólaltatja az embereket, és kiváltja a kommunikáció és a visszajelzés megnyilvánulásait, amelyekre oly nagy szükségünk van lelki egészségünk szempontjából, legalábbis ezt magyarázgattam magamban, miközben egyre jobban idegesített, hogy nincs-e vajon jobb dolguk az embereknek, mint az én lábamat nézegetni, én soha nem nézem más cipőjét. Nem mintha nem lenne szép a cipőm).

Utána az OBI-ban vásároltam a cipőben tizenöt kiló pelletet gyújtósnak (miközben próbáltam úgy tenni, mintha nem a bevásárlókocsi fogója tartaná a teljes súlyomat, mert már kezdte nagyon törni a sós hólében ázó cipő a lábamat), ahol a pénztároslány szintén megnézte a cipőmet (ez valami kötelező protokolláris izé mostanában?), majd megosztotta velem azt a történetet, hogy ő tavaly konkrétan miniszoknyában és szandálban indult el kocsmába az egyik havas estén, mert annyira szép volt az a szandál (magyarázta álmodozva, én meg megértően bólogattam), de ugye szandálhoz harisnyát sem lehet venni, úgyhogy csupasz lábakkal ment, és eléggé fázott, de megérte. Itt egy pillanatra összekapcsolódott a lelkünk, de utána sajnos ki kellett tolnom zuhogó havasesőben és bokáig érő latyakban a pelletet az autóig.

És ekkor jött az a rész, hogy bementem mozizni az Arénába, azzal az elhatározással, hogy egyben mindegy mire, de lecserélem a cipőmet, és ebből lett az, hogy végül is egy ugyanolyan kényelmetlen, de tök szép csizmát vettem, de meg tudom magyarázni. It was a crime of passion, dear jury Az úgy volt, hogy a Deichmannban már semmi nem volt a méretemben, a Humanicban viszont megláttam ezt a Cate Grayt az utolsó darabos részen pofátlanul leárazva, és logikailag megindokoltam magamban, hogy egyrészt már csak hagyományőrzés miatt is muszáj megvennem (tavaly ilyentájt is vettem egy ugyanennyire leárazott, rózsaszín, térd fölé érő, tiszta bőr cate grayt, és ezennel hagyományt teremtettem abból, hogy minden januárban veszek egy az ismerőseim szerint legalábbis kétséges választásnak bizonyuló, de szerintem szép, nagyrészt hordhatatlan* csizmát leárazva), másrészt pedig a moziban úgyis levehetem.

Azzal mondjuk nem számoltam, hogy itthon ebben fogom éjjeli fél tizenegykor kiásni a kertkaput a hóból, de így legalább igazoltam a Fred Astaire-hez és Ginger Rogershez köthető mondást, miszerint egy nő bármire képes, amire egy hókotró, magassarkú csizmában, hátrafelé.

* Eddig egyszer volt rajtam, július közepén. Azt hiszem, elmondható, hogy engem nem korlátoz az időjárás az öltözködésben.

A forgatókönyvírói sztrájk hete után megjelent Tallián Miklós elrablásának legújabb epizódja.

(Emlékeztetőül: pilot, 2. rész).

Írtam tegnap a megfelelő szerveknek (fővárosi közterület-felügyelet, bkv, máv), hogy megnéztem a met.hu-t, és mára és holnapra havazást jeleztek, készüljenek fel a helyzetre, őszinte hívük. Válaszoltak vajon? Nem.

(On the brighter side: kaptam lófejet az ágyamba? Nem).

nemén: angolkrém!
nemén: igen
nemén: tehát foglaljuk össze az élet értelmét
nemén: 1) zsír
én: expressz?
nemén: 2) barátok
én: illúzió!
nemén: 3) hogy legyen kiket futni küldeni, míg mi esszük a zsírt

(Igen, úgy tűnik, a szőlős Bomba élettani hatásai közé tartozik 1. a posztolási kényszer, 2. a depresszió címszavakban végzett filozofálásgatásba fojtása).